Richard III

III. Richárd

r.: Richard Loncraine (1995)

Tényleg léteznek a politikában és a hatalomban oldalak? Mi kell ahhoz, hogy valaki átálljon? Nem csak a hangadók arca más?

A III. Richárd az a dráma, ami talán legjobban tükrözi, miért is William Shakespeare a drámatörténet főszereplője.

Ha a dráma cselekményét, mint történeti dokumentumot vizsgáljuk, természetesen biztosak lehetünk benne, hogy nem pontos. Például semmi nem utal rá, hogy valóban Richárd felelős Anna haláláért. Kettejük közös gyermekéről sem tesz említést a szöveg. Mint a 2012/13-as felfedezés (Richárd csontvázának megtalálása) bebizonyította, korántsem volt annyira torz, mint ahogyan a darabnyitó híres monológban Shakespeare tudtunkra adja.

De ez mind-mind érdektelen, hiszen ez nem történelemkönyvnek íródott. Botor dolog lenne annak tekinteni. Ez egy viszonylag fikciós történet. Mese. Még ha halálosan komoly, akkor is: mese. Csodálatosan mutatja be a hatalom természetét. Nem egy gonosz, vérben forgó szemű Richárdot mutat meg nekünk, hanem egy színészt, aki szerepekben próbálja ki magát.

Látjuk a csábító szerepében: ő „aki nem játszani született, sem tetszelgő tükröknek udvarolni”, meghódítja Annát az apósa koporsója mellett, miközben „ellene vall az Isten és az ész”, de sikerül neki, „megnyeri, semmivel minden ellen”.
Majd hízeleg, amikor Erzsébetnek kezet nyújtva „hű szolgálatot” ígér, épp azután, hogy porig alázta a palota egy másik termében („Mióta minden bugrisból nemes lett, sok nemes úr bugrissá változott”).
Ott van a szent szerep, amikor Margit távozása után sajnálatot tettetve ezt mondja: „Sokat szenvedett s bánom azt a részt, melyet e szenvedésből én okoztam”, de mihelyst egyedül marad, a szent visszaváltozik azzá, ami, és a közönségnek feltárja valódi belsejét: „pőre gazságomat Bibliából ellopott kacatokba burkolom s szentnek látszom az ördög szerepében.”

william blake - richard III and the Ghosts

William Blake festménye

A döntő csata előtt pedig azt hívja segítségül, akit sosem hinnénk, hogy szájára vesz: „Irgalom, Jézus!” A saját lelkiismerete támad ellene, az egész drámában először. Ezzel bizonyítja Shakespeare, hogy ő nem a sátán, nem a megtestesült rossz, hanem egy ember ő is. Ő a cinizmus saját farkába harapó kígyója.

És ezt az embert, akit 130 oldalon keresztül követtünk (a Hamlet után a leghosszabb Shakespeare-dráma), aki minden titkos tervébe beavatott bennünket, egy olyan ember követi a trónon, akiről semmit nem tudunk, semmi kapcsolatunk vele, a dráma utolsó pár oldalán jelenik meg.

Így mi, a közönség, is elvesztünk, mint az előző rendszer csatlósai, hisz Richárd minden belső gondolatát ismertük, mégsem állt fel egyikünk sem tiltakozni – de Shakespeare átment bennünket az új király mellé. Ez sem lesz jobb, sem rosszabb, mint Richárdunk.


adaptation-time:
Veszélyes dolog egy ca. 430 éves drámát (1592 körül íródott) aktualizálni. Hiszen nem véletlenül maradt fenn ennyi időn keresztül úgy, ahogy megírta a Bárd, és talán nincs olyan időszak Európában, mikor valamelyik színház ne tartaná műsorán. Az aktualizálás megpróbál erősen rámutatni a műben rejlő örök tudásra. De sokszor olyan erővel mutat rá, hogy kiszúrja az örök tudás szemét, mint Tim Blake Nelson 2001-es O című Othello-adaptációja, ami mindent elveszít, ami a Mór-drámában van. Vagy csak megcsiklandozza, amitől az örök tudás felpattan és kacagva elszalad: Lóvátett lovagok (r.: Kenneth Branagh).

clarenceDe van egy olyan határ, ami a fent említett két út között áll. Ez egy érdekes határ. Alkotás közben nem látja az ember ezt a határt, nincs, ami vezetné a kezét. Talán csak az úgynevezett tehetség. De ez sem ad teljesen biztos betonalapot: Kenneth Branagh az egyik legnagyszerűbb Shakespeare-értő színész-rendező. Sorra szállította a jobbnál jobb adaptációkat. Hivatalos Branagh-rajongóként kötelességemnek érzem felsorolni őket: V. Henrik (1989), Sok hűhó semmiért (1993), Hamlet (1996), Ahogy tetszik (2006)

Ezek közé ékelődik be a már említett 2000-es Lóvátett lovagok, ami nem sikerült túl fényesen. Az addig egymás után érkező adaptációkból (tizenegy év alatt négy) kicsit kiszállt a rendező, s csak hat évvel később vitte filmre a következő darabot. Ez idő alatt természetesen színházban játszott és rendezett.

Miért tértem ki ilyen hosszan erre? Mert a Lóvátett lovagok ugyanabba a korba helyezi a cselekményt, mint filmünk, Richard Loncraine III. Richárdja: az 1930-as évek pezsgő színű kavalkádjába, frakkok és partik tengerébe.

A III. Richárd azonban egy elképzelt (látványában Orwell 1984-re emlékeztető) fasiszta Britanniájába képzeli az épp véget érő háború utáni családi drámát.
Családi dráma?! Igen, az arisztokrácia mindig egy családként tekintett magára, még ha nem is volt egy a vér, de így tudták a látszat összetartozást mutatni (ember farkasnak cousinja).

Loncraine végig konzekvensen tartja kezében a megafonját és mindenkit a megfelelő helyre irányít. Folyamatos figyelmet szentel az apróságoknak, amik a viszonyrendszerek bonyolult labirintusában segíthetik a nézőt.

A forgatókönyvet nagyon okos döntésként ketten írták: Richard Loncraine és Ian McKellen. Néha eltérnek a drámától, de nem zavaróan vagy öncélú módon. Előrehozzák Richmond (Dominic West) és a Erzsébet hercegnő (Kate Steavenson-Payne) esküvőjét, ezzel a végét megszabadítják a zárómonológtól, bármit behelyettesíthetnek annak helyére. Meg is teszik. Okosan.

Nyitóképként látjuk, ahogy Richárd egy tankkal betör a Lancesterek főhadiszállására Tewkesbury-ben, majd megöli VI. Henriket és fiát, Edwárdot.
A háborús győzelem megünneplésére érkezik a York-család minden tagja. Rivers (Robert Downey Jr.) másnaposan, vagy még részegen, száll ki a repülőből. Edwárd király, Clarence, Richárd, Erzsébet királyné, York hercegné, a fiatal Erzsébet és a rövid életű gyerek herceget látjuk egy fényképen, mikor még „bíznak a tartós örömben”.

a család

Több, mint nyolc és fél percet várunk, mire megszólal a híres nyitómondat. Ezalatt az idő alatt azonban nagyon sokat megtudunk a viszonyokról.
A dráma 38 beszélő szereplőt mozgat. Ez nagyon nagy szám. És mivel Shakespeare nem tudatosan alkotott az örökkévalóságnak, így a drámája – valamelyest politikai dráma létére – tele van tűzdelve aktualitásokkal, amiket mi sem ma, sem ’95-ben nem érthettünk. Így hát fel kell vázolni legalább egy minőségibb skicc erejéig a helyzetet. Ehhez pedig kiváló rendező és talán még kiválóbb színészek szükségesek. Ez a film pedig a színészek krémjét vonultatja fel.

maggie smith

Maggie Smith

A nyolc perc egyik legnagyobb dobása Maggie Smith (York hercegné). Minden egyes pillantásából kiderül, kihez mi a viszonya. Látjuk a megbotránkozással vegyes lepődöttséget, mikor a felkapaszkodott Rivers gróf megérkezik a bálterembe, látjuk az arcáról (szó szerint!) leguruló mosolyt, mikor Richárd (Ian McKellen) a mikrofonhoz lép. Közös jelenetükben, mikor elátkozza fiát, egymásután és egyszerre is az anya több arcát mutatja meg. Pedig nincs sok ideje: a drámában 4 oldalas jelenetet 1 percre vonták össze, és a dráma amúgy is fukaron bánik a Hercegnő jeleneteivel. De Smith-t szemmel láthatóan ez egy cseppet sem aggasztja: a kapott időt tökéletes mesterségbeli tudással és jelenléttel tölti ki. (Egyébként hogy csinálja, hogy évtizedek óta ugyanúgy néz ki?!)

vlcsnap-2016-07-03-16h12m26s99

Annette Bening

Erzsébet királyné (Annette Bening), a forgatókönyv egyik olyan pontja, aki nem kapott pluszt. De nem is volt rá szükség, mert a drámában egy összetett nőt írt meg Shakespeare. Bening pedig beleadja nőiségét (van neki bőven), anyatigris lényét, a férjét védő feleséget és ami a legizgalmasabb, két szinten tud játszani: megfelel a legmagasabb etikettnek, York hercegnének sem lehet ellene kifogása, de öccsével, Rivers-szel, tud „középosztálybeli” lenni. Itt egy izgalmas fricskája a forgatókönyvnek: Erzsébetet és Rivers-t amerikaiakra írták át (állítólag McKellen ötleteként), így is hangsúlyozva a „kívülállók” betolakodását a „legmagasabb brit körökbe”. Alakításának legjelentősebb pillanata, mikor Richárd tőle kéri lánya kezét: Erzsébet hercegnő azonban már szinte Richárd ellenségének felesége.

kristin scott thomas

Kristin Scott Thomas

Lady Anna (Kristin Scott Thomas) az adaptáció egyetlen nagy tévedése. Megpróbálták bővíteni, többet adni belőle, talán attól félve, hogy a megírt két jelenete nem lesz elég. Anna a lánykérés jelenetben az okos, de belső hangjának ellentmondani nem tudó nő prototípusává válik. Mikor pedig Erzsébet és York hercegné mellett állva megtudja, hogy Richárd királlyá koronáztatja magát, hirtelen öreggé változik, aki mindent tud az életről. Aztán eltűnik a ködben. Csak a halálos parancsot halljuk Richárdtól. Loncraine azonban úgy döntött, bemutatja hogyan gyógyszerezi magát, hogyan épül le, mint egy rocksztár megvert felesége, úgy hordja a napszemüveget. Végül az ágyban fekszik halottként. Az adalékok itt gyengítik a karaktert.

Ian McKellen kétségtelenül a hátán viszi a filmet. Mindenki segít neki, de ő Atlasz, a többiek pedig csak kariatidák. Tökéletesen osztja be az energiáit és az információkat. Míg Maggie Smith bevezető szekvenciában bemutatott viszonyulásai meghatározzák York hercegné karakterét, hiszen nincs sokkal több ideje, addig McKellen, mivel végig színen van, így megteheti, hogy sokáig nem árul el magáról semmit, egyebet nem csinál, mint féloldalasan mosolyog. Itt kell megemlíteni Daniel Parkert, aki tökéletes maszkot rakott fel McKellennek.

gazember leszek
Mikor a mosdóban folytatja monológját és a tükörben észrevesz minket, akkor változik meg a lénye. Ezt a kamerába beszélő stílust többször használja, néha csak cinkos oldalpillantással tekint ránk, máshogy nem is igazán lehetne ezeket a legbelsőbb monológokat elmondani. Így avat be minket terveibe. Fontos, hogy csak ő néz így a kamerába, ezzel az ő szemén keresztül látunk. Mikor a legvégén a „győztes” Richmond teszi ugyanezt, átváltunk rá és pillanatok alatt görcsbe rándul a gyomrunk, mikor látjuk Richárd kultikussá vált mosolyogva zuhanását. Ennyi kell csak, hogy átálljunk egyik oldalról a másikra? Richmond nem öli meg Richárdot, nem győzött, csak kettőt lő a levegőbe! Richárd csak átadta a helyét.

dominic west

Dominic West

fun-fact: Maggie Smith 5 évvel idősebb Ian McKellennél, 5 évvel fiatalabb Nigel Hawthorne-nál (Clarence), 4 évvel fiatalabb John Woodnál (IV. Edwárd), és hármuk anyját játssza.

10kötelező mozi, a dráma ismerete nem feltétlenül szükséges (de mint irodalmi mű: kihagyhatatlan)

Richard III” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Jó rég láttam már ezt a filmet. 🙂 Mondjuk a III. Richárd az egyik legjobb Shakespeare dráma, de sem ennél, sem más darabnál nem tudtam megérteni a modern környezetábrázolást. Azt azért talán érdemes kiemelni, hogy Shakespeare jelentősen közreműködött Richárd negatív propagandájában, amivel a Tudoroknak igyekezett imponálni, később már a Stuart időszakban megpróbálkozott ugyanezzel a taktikával a Macbeth által is. Az azonban nem aratott akkora sikert.

    Kedvelés

    1. Ahogy mondod. Annyival egészíteném ki, hogy ha csak az imponálási szándék lökte volna Shakespearet, akkor ma nem ismernénk a nevét.
      Azért él a mai napig ő, és minden darabja – jelen esetben a III. Richárd -, mert ha figyelve olvasod, megláthatod benne a fricskát: Richmond, a későbbi VII. Henrik, nagyapja volt az akkor épp regnáló I. Erzsébetnek. És ezt a Richmondot mutatja be úgy Shakespeare, mint aki konkrétan semmit nem tesz azért, hogy legyőzze a Vadkant, egyszer sem emeli meg a kardját, nem is ő öli meg Richárdot. Minden megy tovább, csak a király neve és arca változik. Elég nagy kockázatot vállal, hiszen azt mondja, hogy a kerék forog tovább.
      Ha behatóbban érdekel a téma, ajánlom figyelmedbe Jan Kott Kortársunk Shakespeare c. könyvét. Épp erről beszél szól, ezt a helyzetet elemzi és vizsgálja. Nagyon jó olvasmány!

      Kedvelés

Mit szólsz hozzá?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s