The Exploding Girl

r.: Bradley Rust Gray (2009)

Mind ismerjük azt az érzést, aminél talán nincs is izgalmasabb, megmagyarázhatatlanabb egész életünkben: amikor kialakul egy párkapcsolat. Nem tudjuk hogyan és miért, sem azt, hogy pontosan mikor, de valamikor mégis megfogjuk a választott lány / fiú kezét. Ez a film eddig a pillanatig tart. Ott ér véget, amit már ismerünk. Ott, ami kétféleképpen folytatódhat. De az előzmény mégis csak egy lehet.

ketten

Olyan, mint egy Csehov-dráma. Látszólag semmi nem történik benne, a végére azonban új világok születnek, régiek pusztulnak el és a szereplőink megfordulnak a saját tengelyük körül.

Ennek a filmnek nagy valószínűséggel nem volt forgatókönyve. Csak vázlat, amit Bradley Rust Gray a jelenetek előtt átbeszélt a két főszereplővel. El kell jutni A-ból D-be, érintve B-t, de kihagyva C-t.

story-time: Ivy (Zoe Kazan) és Al (Mark Rendall) egy hétre hazautaznak az egyetemi szünetben. Mivel Al szülei kiadták a szobáját, így Ivy-nál és édesanyjánál húzza meg magát erre a hétre. Ivy állandóan ágyban telefonál, míg Greg, a barátja, fel nem veszi a telefont.

Zoe Kazan (6)

Ez a film új értelmet adott az ágyban telefonálás aktusának. Ivy az amúgy sem hosszú játékidő (80 perc) nagy részét ágyban tölti és próbálja Greget elérni. Néha sikerül, de azokban a beszélgetésekben sincs köszönet, míg végül (az utcán) egy hosszú beállításban meg nem történik a mindenki által előre látott, elkerülhetetlen szakítás.

Egy szakítás történeteként is felfoghatnánk, hisz Ivy-t követve, végignézzük, mi történik vele és benne. Mikor Greg szakít vele, határozottan rakja le a telefont. Ugyanilyen határozott, de már több alappal, mikor a fiú újra felhívja: „azért barátok maradunk, ugye?”
De inkább vegyük egy sötétségből menekülő lány útkeresésének. Aminek természetes eseménye a visszavonhatatlan veszteség, de „cserébe” kap valamit. Még ha először nem is veszi észre, majd mikor a tükör kimondja a nyilvánvalót, pánikolva próbál – biológiailag is – menekülni. Végül nem megadja magát, hanem meglátja benne a jót és kezet nyújt neki.

Ennek a filmnek sikerült elérni azt, amit nagyon keveseknek. Átver minket a helyszínnel kapcsolatban. A történet feléig azt hisszük, hogy egy kisvárosban vagyunk. Egyszerre aztán kiderül, hogy New Yorkban történik mindez. A film annyit sem tesz, hogy bemutassa a környezetet, ezzel még inkább a két karakterre összpontosít.

szakítás

Főleg a lányra fókuszál. Őt látjuk, ahogy elveszve áll egy járdaszigeten, mikor a barátja telefonon szakít vele. Kislány a Nagy Városban. Klisé, sokszor látott kép, de mert nem csak egy alkalommal jelenik meg a filmben, hanem konzekvensen állandósítja, így teljesen ez jelenti a film képi világát (operatőr: Eric Lin). Mindvégig csak megfigyelői pózban vagyunk, voyeur attitűddel nézzük az eseményeket. Néha elmegy a szemünk előtt egy busz, a tömeg az átjárón, így egy-két talán fontosnak ítélhető dologról lemaradunk, de okosan addig tartja Gray a képet, amíg visszatérve meg nem látjuk mi fontos történt. Vagy az utca túloldaláról látjuk szereplőket, vagy az intim szférájukba mászva követünk minden rezdülést az arcukon. Nincs köztes állapot, nincs menekülés. És ehhez két erős színészre volt szüksége Graynek.

Mark Rendall (5)

A jelenetek sajnos nagyon változó minőséget mutatnak. Grand Canyon mélységű szakadékok húzódik több jelenet között. A probléma egyik kiváltó oka Mark Rendall. Az ő jelenlétéhez kötődik a legmélyebb, de a legmagasabb pont is! Mikor szerelmet vall Ivy-nak, kézzel foghatónak tűnik a színészi mesterkéltség. Sajnos nem takarítja el arcáról a „nem kaptam instrukciót, megoldom egyszerűen” gesztust. Azért ennél többet tud. Ezt pontosan látjuk a füvön ülő jelenetben, ahol Ivy-t arról faggatja, hogyan jött össze Greggel, illetve ő mit tegyen egy bizonyos Stephanie-val. Ott minden mozdulata és gesztusa szépen tükrözi a film végére kialakuló kapcsolat első lépéseit.

Amiért pedig őt emeltem ki, és nem az egyébként nem túl jó színésznő Kazant (aki egyébként Elia Kazan unokája), mert ő ebben a filmben egy állandó szintet hoz. Egy jó szintet.
Kiemelten jó jelenet, mikor Ivy a tetőről levonulva, az ágyban fekve epilepsziás rohamot kap. Érdekessége, hogy nem látjuk a lány arcát, csak a vonagló testét, azt is a már említett megfigyelői helyzetünkből.
Kazant más filmjeiben nem láthatjuk ennyire őszintének. Legfeljebb a Ruby Sparks-ban, de ott elég sok minden adott volt számára: ő írta a forgatókönyvet, és partnere Paul Dano volt, akivel az életben is egy párt alkotnak.

A két karakterről a film közepéig nem tudunk meg szinte semmit. A végére azonban elég közelről megismerjük Ivy-t, viszont semmivel nem tudunk többet Alről, mint mikor először meglátjuk őt. Ebben természetesen az is közre játszik, hogy nincs a filmnek olyan jelenete, amiben ne lenne jelen a lány.

tető

fun-fact: Zoe Kazan egy interjúban azt mondta, két dologtól fél: a magasságtól és a madaraktól. Így mikor a kiborulás jelenetet forgatták, rettegett. Ugyanis egy 20 emeletes ház tetején voltak rengeteg galamb közt.


7Ez a film két érzelmileg vak ember története, akik a kínlódás végére megtalálják a saját sötétségükben mászkálva egymás kinyújtott kezét. Valószínűleg soha többé nem engedik el. Egy borús kedd vagy csütörtök estére javasolt film.

Mit szólsz hozzá?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s