The Tempest

A vihar
r.: Julie Taymor (2010)

A vihart Shakespeare színművei közé sorolják. Mi az, hogy „színmű”? Shakespeare színpadi műveit így kategorizálhatjuk: királydrámák, tragédiák, vígjátékok és színművek. Nehéz körülírni ezt a kategóriát. Haladjunk inkább visszafelé – ne arról beszéljünk, hogy mi, hanem, hogy mi nem.

Nem királydráma, hiszen nem történelmi mű, nem egy királyról vagy a körülötte csoportosulókról szól.
Nem tragédia, mert nem nagyszerű, nagyformátumú tragikus hőst követünk végig, hanem egy olyan embert, aki a megpróbáltatásokat valahogy legyűrve túléli az utolsó jelenetet.
Nem komédia, mert több benne a bűn, a mocsok és szenny, mint amennyit le tud győzni az ember nevetéssel.

De akkor mi a színmű? A nemzetközi Shakespeare-filológia megkülönbözteti két fajtáját:

  • problémaszínművek (Troilus és Cressida, Minden jó, ha a vége jó, Szeget szeggel)
  • regényes színművek (Pericles, Cymbeline, Téli rege, A vihar)

„A regényes színműveket úgy illik elkönyvelni, mint az életmű gondolati tanulságát.” (Géher István)

Maradjunk ennél. Bár kissé nesze semmi-meghatározás, de ennél mélyebbre a nagy Shakespeare-ológusok sem jutottak – Géher pedig elég nagy ismerője a Bárdnak.
Fogadjuk el tehát a színműveket, mint negyedik dimenziót.

fedő (1)

Shakespeare (ember)szereplői közül talán Prospero a leginkább nemtelen karakter. Férfi és nő is lehet, s nem forgat sok vizet a változtatás.
A film érdekessége, hogy egyedülálló módon egy színészjátssza Prospero (itt: Prospera) szerepét. Főleg, hogy ezt a döntést egy rendező hozta meg. Tekinthetjük esetleg Taymor alteregójaként Prosperát?
Attól, hogy nő, csak egy kicsit érdekesebbé lesz. Természetesen más jelentést kapnak bizonyos mondatok, viszonyok. Egy érdekes eredménye a változtatásnak, mikor Miranda megpillantja Ferdinandot: ebben az esetben Caliban az egyetlen „férfi”, akit Miranda ismer, vele pedig nem voltak jó élményei. Még nagyobb kontraszt rajzolódik így ki Miranda szavaiból: „Mondhatom isteni szép fiúnak: oly nemes, párját sehol se láttam.” Nem nagyon megalapozott vélemény.

Helen Mirren (2)

Helen Mirren

Helen Mirren (Prospera) alapvetően hordoz magában valami furcsát, valami természetellenes sugárzást. Rövid, kócos hajával és izzó szemével az első pillanatban megragad, és akkor enged el, mikor Calibannal utoljára egymásra néznek. Mi vagyunk Caliban: nem tudjuk levenni róla a szemünk, pedig szeretnénk. Prospera nem jó ember. Félreértés ne essék: nem is rossz. Egyszerűen egy ember, aki 12 évig élt szellemek, manók közt, egyedül nevelve a lányát. Ebbe bele lehet őrülni.
És nagyszerű rendezői ötletként látjuk a régi Prospera visszatértét. Mielőtt leleplezné magát a hajótöröttek előtt, Ariel felöltözteti, s mikor megrántja rajta a 12 éve nem viselt hercegnői ruháját, akkor áll elénk az uralkodó Prospera. Eddig is uralkodott, de varázserővel: ha valaki nem engedelmeskedett, azt egyszerűen görccsel büntette. Még Ariellel is, aki pedig a bizalmasa, időnként kegyetlenül bánt. Itt viszont egy igazságos embert látunk, aki „a csalót meg se büntette”.
A darabot egy epilógus zárja, ami a hagyomány szerint magának Shakespeare-nek a búcsúja a színpadtól és a színháztól. Ebben Prospero elköszön és kegyelmet kér a nézőtől.
Julie Taymor, aki maga írta a forgatókönyvet, megtartotta Caliban mondatait, de kihúzta Prospera teljes búcsúját, az epilógust. Ez a varázslónő nem kér kegyelmet, ebbe a két órán keresztül felrajzolt filmnyelvbe nem is illene, csak egyszerűen ledobja pálcáját a szirtről, s az a sziklán szilánkokra törik. Nem is hagyja el ezt a szigetet. A vezető emberek nem élhetik meg, hogy lássák tetteik gyümölcsét. Mózes sem léphetett az Ígéret földjére, sem Álmos Pannóniába.

A színház történetének korokon átívelő egyik fontos kérdése ezzel a drámával kapcsolatban: nő vagy férfi játssza Arielt, a légi szellemet?
Míg a dráma szerint, s a filmben is, Caliban egyértelműen férfi, addig Julie Taymor úgy döntött Arielt teljesen nemtelennek mutatja. S ez jó eredményt szül.

Ben Whishaw

Ben Whishaw

Néhány jelenetben melleket adtak Arielre, csupasz testű, de Barbie-anatómiájú figura, lányos fiú arccal.
Ben Whishaw korosztályának egyik legnagyszerűbb és legsokoldalúbb színésze. Itt is megszolgálja a nézői szeretet. Ariel a dráma és a film során is sok alakot ölt. Ő indítja a darabnyitó vihart, Trinculot és Stephanot – Puckhoz hasonlóan láthatatlanul – összeugrasztja, Calibant méhraj képében kergeti, Mirandát és Ferdinandot egymás karjába vezérli. Mindezt szolgai alázattal teszi és bár nincs szíve, szereti Prosperát.
A film egyik legnagyszerűbb jelenete is Whishaw nevéhez kötődik: hárpiaként megjelenve elvarázsolja a három férfit, akik 12 éve elüldözték Prosperát Milánóból. Látványban olyan lényt formáltak belőle, amin kicsit valóban látszik a megvágott költségvetés, de nem érdekes, mert Whishaw tökéletesen hátat fordít annak a figurának, akit immár 60 perce nézünk. És ezzel leköti a figyelmemet, és eléri azt, amit talán a legnehezebb: nem kliséket használva egyszerre taszítani és vonzani a nézőt. Erre aztán teljes őszinteséggel mondhatja Prospera, hogy „rémsége mellett is volt benne báj.”
Ez a mondat egyébként jó példaként szolgál arra, hogy miben változnak meg a hangsúlyok, ha a főszerepet egy színész kapja: sokkal több lehetőség van konnotációkra, ha nő mondja egy fekete tollú, aránytalan testű, kegyetlen hangú lényre, hogy van benne báj.

Djimon Hounsou (2)

Djimon Hounsou

Caliban az ösztönélet szintjén megragadt lény, akinek külseje is mutatja a földhöz kötöttséget. Mintha száradt iszapból lenne megalkotva. Djimon Hounsou állati járást, gesztusokat és legfőképp tökéletesen eltalált hangot és beszédmodort ad ennek a „vad és idétlen sehonnainak”. Caliban részegségét nagyon jó ötletként (a szövegből kiindulva) csupán nagyon éles hangulatváltásokkal és egy-két felkacagással oldja meg.

Stephano (Alfred Molina) és Trinculo (Russell Brand) a szokásos, Shakespeare-től már jól ismert clown-páros. A színészválasztás is a biztosra ment: a kövér és a sovány, a lomha és a túlmozgó, Stan és Pan. Molinának testhez álló szerep az intrikus figura, halálos komolysággal képzeli el magát, mint a sziget királya, mikor Caliban felbújtja Prospera meggyilkolására.

Clown

Russell Brand és Alfred Molina

Brand semmit nem kellett játsszon. Ha látott már vele az ember legalább egy interjút, az tudja. Ez nem színészi teljesítmény, ez ő maga. De ez nem hiba! Ez az ember arra született, hogy shakespeare-i clown legyen.
Ők ketten nagyszerű párost alkotnak.

Akik nem alkotnak nagyszerű párost, az a két szerelmes. Felicity Jones (Miranda) jól hozza a férfit még nem látott, ezért Ferdinandba rögtön beleszerető naív kislányt. Nem túl rétegelt szerep, és nem is ő a legfontosabb. Nem Miranda a legfontosabb, nem is szerelme, Ferdinand (Reeve Carney). Bár ő mélyebb figurát alakíthatna, hiszen rögtön miután meghal apja – ő legalábbis így tudja –, találkozik Mirandával, aki „a teremtés javából van teremtve.” Hirtelen történnek vele meghatározó események, de ő megmarad annak, ami: „szép fiú”.
A dráma is elég mostohán bánik a szerelmesekkel. Az öt felvonás alatt három közös jelenetük van, s a harmadikban látja egymást újra apa és fia – ott máson van a fókusz. Tehát két jelenet alatt kell az ismeretség hiányából eljutni a házasság elhatározásáig. Nehéz és elég hálátlan feladat. Nem is sikerült a filmnek ezt a gátat megugrani. De nem igazán zavarják meg a filmet, hiszen a színműnek nem domináns témája a romantikus szerelem.

Helen Mirren (3)

Ebben a történetben egészen máson van a figyelem: Prospera tragédiája az utolsó pillantásban összpontosul: ahogy Calibannal összenéznek, megjelenik benne a hiány. A tökéletes hiány mindkettejük szemében. Hiányozni fognak egymásnak.
Amiről Kertész Imre így ír: „…legkedvesebb órám a táborban, s valami éles, fájdalmas és hiábavaló érzés fogott el utána: a honvágy.” Négy óra alatt minden megváltozik és feje tetejére áll Prospera életében – a lánya elhagyja, elveszti varázserejét, szellemeit elküldi. Egyedül marad egy kopár szigeten. Ilyenkor a rossz is jóvá nemesül az emlékezetben.

fedő (2)

fun-fact: Helen Mirren első Shakespeare-szerepe egy iskolai előadásban volt, akkor Calibant játszotta.

more-fun-fact: Ariel említett hárpia-jelenetéről Ben Whishaw így nyilatkozott: „Az volt Julie kérése, hogy úgy beszéljek, mintha egy apró kenyérmorzsa akadt volna meg a torkomon.”

education-time: Minden idézetet Babits Mihály fordításából vettem át.


8Okosan adaptált forgatókönyv, jó ritmusban váltakozó élettragédiák és komikus jelenetek, de főképp! egy nagyon szuggesztív színésznő, akit nem szabad elszalasztani!

The Tempest” bejegyzéshez egy hozzászólás

Mit szólsz hozzá?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s