Moebius

A Möbiusz-metró
r.: Gustavo Mosquera R. (1996)

Volt idő, mikor a „kis költségvetés” szitokszónak számított és az ebben az időben készült filmekről tudni lehet, hogy borzalmasak vagy éppen csak nevetségesek. De ez az idő szerencsére régen volt, ma már egy ’96-os alkotás, ami körülbelül 250.000 dollárból készült, lehet művészileg ugyanolyan jó, sőt néha sokkal jobb, mint egy milliókból készített film – lásd Marvel özön. Persze ilyenkor például a képminőség rovására megy a kevés pénz, de ha a történet, a színészek, a képek komponálása vagy akár a zene be tudja szippantani a nézőt, akkor el is feledkezhetünk a HD-ről.

fuzet

A világ egyik leghíresebb penészes sajtja a francia rokfort. A legenda szerint egy pásztor a juhsajtból és kenyérből álló vacsoráját a barlangban hátrahagyva egy szép lány után eredt. Majd hetek (néhány forrás szerint hónapok) után visszatért a barlangba, ahol érintetlenül találta elhagyott ételét, ami akkorra felvette ma ismert penészes erezetét. A Möbius-metró hasonló ehhez a történethez. Mikor 1996-ban bemutatták, jó volt a kritikai fogadtatás, nyert például a Bécsi Fesztiválon, de most 20 évvel később nézve, talán még izgalmasabb, mint akkor lehetett. Persze, ez nagyon sok filmről elmondható lenne, de ez épp azért kiemelendő, mert végtelenül kevés pénzből készült, és bizonyítja, hogy nem szükséges a 3D, ahhoz, hogy a nézőt bevonjuk, nem szükséges legyőzhetetlen isteneket és vas ruhába bújt unatkozó milliárdosokat mutogatni, ahogy mindent szétvernek maguk körül, hogy izgalomba kerüljünk, hanem elég egy alapjaiban alátámasztott, jó történet (Armin Joseph Deutsch novellája), jó színészek és kész. Ez pedig olyan üdítően hat 2016-ban, mint a pásztornak, mikor megtalálta az egyre csak finomabb sajtját. Persze, vannak, akik nem szeretik a penészes sajtot és inkább a pillanatok alatt elkészülő popcornt részesítik előnyben.

story-time: a buenos airesi metróhálózat bővítése után egy teljes szerelvény az utasaival együtt, nyom nélkül eltűnik.

guillermo-angelelli

Guillermo Angelelli

A film tételmondata az, hogy „olyan világban élünk, ahol senki nem figyel oda a másik emberre.” Erre, a világból való menekülésre használható fel a metró, aminek bővítése (a novellával ellentétben) előre elgondoltan alakul 3 dimenziós möbiusz-szalaggá. A 86-os szerelvényen utazók egyike sem veszi észre, hogy csak mennek, de soha sehova nem érkeznek meg. Nagyon erős atmoszférát teremt a film, mikor az ifjú topológus, Daniel Pratt (Guillermo Angelelli) felkerül rá. Igazi zombi-vonat, hátborzongató gregorián zenével. Csak az veheti észre, hogy egy sehova nem tartó vonaton ül, aki előtte haladt valahová. Ez az a gondolat, ami miatt ez a 20 éves film frissebb és mélyebb tud lenni, mint egy rakás idén bemutatott. A kommunikációs gátak, a kapcsolattartás hiánya ma gyönyörűen megfigyelhető, főleg a metrón. Sajnos, ha valaki gyakran utazik a budapesti metrón, viszonylag otthon fogja érezni magát ezt a filmet nézve, ahogy a 86-os utasai csak merednek maguk elé, semmit észre nem véve a körülöttük zajló dolgokból.

zenesz

Az operatőr (Abel Peñalba) kizárólag lerobbant, szürke, hideg és üres tereket mutat nekünk. Egyszer kerülünk egy vidámparkba, ahol a hullámvasút, mint a magába visszatérő szalag jelenik meg.

A Pratt sínfutása utáni 30 másodperc a film legfurcsább hatása: különös, nyugtalan jazzt hallunk, Angelelli pedig tökéletesen mutatja meg egy fajtáját annak a furcsa lelkiállapotnak, amit érezhet egy ember, aki épp elugrott a halál elől. Ehhez a helyszín, a szűk folyosó is tökéletes atmoszférát nyújt.

roberto-carnaghi

Roberto Carnaghi

A bürokraták, akik várják a vonat felbukkanását, semmit nem tesznek, nem hisznek Prattnek, nem érdekli őket az utasok sorsa, csak karba tett kézzel állnak, s mikor felbukkan a 86-os, felmennek a mozgólépcsőn, mintha mi sem történt volna. Le van zárva az ügy. Egyedül a vezérigazgató értékeli át a helyzetet. Marcos Blasi (Roberto Carnaghi) valóban a saját zavarodottsága és az általános válság fölé akar kerekedni, természetesen nem sikerül, amíg el nem olvassa Pratt feljegyzését – de akkor már késő.

Érdekes A Möbiusz-metrót összevetni Antal Nimród Kontrolljával, ami szintén csak díszletként és belső utazásként használja a földalattit.

sinek-2

A film möbiusz-dramaturgiája nem engedi, hogy véget érjen ott a film, ahol elindul a stáblista. Gondolkodjunk tovább, mi hol tudnánk bővíteni a saját metrónkat, ahol elég csak egy váltót átállítani, hogy minden megváltozzon.

hangosbemondo

fun-fact: a San Jose állomást 2014-es felújítása során a film képeivel díszítették


8erős film, átgondolandó történet, néha túlnyújtott jelenetekkel

Mit szólsz hozzá?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s