r.: Mátyássy Áron (2015)
Ez a film nem thriller. Vagy ha mégis, akkor annak rossz. De legyünk pozitívak: ez a film nem thriller, hanem egy jó bemutató arról, hogy milyen különbségek vannak rétegek közt, hogy beszél a pesti nagymenő az erdélyi vőlegénnyel.
Ebben a filmben több a fordulat, mint a Körhintában, és ettől a viszonylag szépen építgetett atmoszféra rendszeresen megbomlik és hányingertől öklendezünk.
Kissé lyukas lesz ez az írás, hiszen a sok csavar csúcspontjának szánt csattanó a film végén, bizonyos film közben felvetülő kérdésekre választ ad. Ezt persze nem fogom lelőni.
story-time: a pesti nagymenő ügyvéd, Márta és védence, István egy illegális vadásztúrára megy Erdélybe, velük tart László, aki a gyertyát tartja.
A történetről nem nagyon van értelme írni, legfeljebb annyit, hogy a tanulság: soha senkiben nem bízhatsz és mindenkit verj át! Így hát elég káros – lenne, ha nem lenne tele lyukakkal. De nyitva maradnak olyan kérdések, elvarratlanok maradnak olyan szálak, amiknek lezáratlansága nem koncepció, hanem dramaturgiai hiba.

Gryllus Dorka
A színészi játék már egy fokkal jobb. Akárki akármit mondhat: a magyar színészek nagyszerűek. Nagyszerűségük pedig abban rejlik, hogy nálunk nem vált szét a színész társadalom színpadiakra és filmesekre. Lengyel Tamás (István) szépen varázsolja elő azt a karaktert, amire egyébként a habitusa predesztinálja. Az istállóban, szépen mutatja meg ennek a magyar Patrick Batemannek a rosszabbik oldalát. Gryllus Dorka Mártaként nem mutat túl azon a szinten, amit már láthattunk tőle. Ő nem annyira tudja megmutatni magát vásznon, bár az izgalmas külső megvan, de sokkal mélyebben jön elő belőle az érzékiség, a feszültség, az erő a színpadon, mint filmen. Példa erre a Varsói melódia című előadás, főleg, mert ott is Simon Kornél a partnere. Simon pedig, mint Márta férje, a film legjobb pillanatait adja. Végig nem értjük, hogy ez az egyébként szimpatikus ember miért marad együtt ezzel a nővel, aki folyamatosan megalázza, megcsalja és kiröhögi.

Simon Kornél
Érdemes végiggondolni: mennyire működik a kémia Simon és Gryllus között, akik az életben is egy párt alkotnak. Erre nem térek ki jobban – próbálom tartani a spoilermentes zónát. De végkövetkeztetésként kijelenthetjük, hogy igencsak működik ez a kémia. Ezzel Simon Kornél az utolsó hegyi jelenetre felhúzza Gryllust.
Csak aztán egy sajnálatos szemfelnyitónak szánt képpel és konklúzióval zárul az egész film. A legigazságtalanabb és legkorruptabb – már ha lehet közülük választani – karakter megjavulása és gyermeteg ráébredése a saját gonoszságára, teljesen kihúzza a lábunk alól a talajt.

Lengyel Tamás
Térjünk át inkább a film pozitív szemléletére: izgalmas, ahogy párhuzamokat húz a pesti nagykutyák és az erdélyi „egyszerű” emberek között. A nagy cég fejesének csengőhangja: A csitári hegyek alatt techno-verziója, majd egy órával később spontán összeül az erdélyi zenekar és pálinkán csúszó táncház alakul.
A párbeszédek két főcsoportra oszthatók: az első a gyengébb, az erőltetetten hatóak. Ezek a három főszereplő közt folyó társalgások. Tele indokolatlan káromkodással, túlbeszéléssel (igen, a végkifejlet ismeretében is túlbeszéltek).
A második kategória is két alcsoportra oszlik: az erdélyiek egymás közti beszéde és a pesti-erdélyi kommunikáció. Az előbbiből kevés van, de azok mind egyszerre viccesek a (budapesti) fülnek és igazak – énmagam három évet éltem Erdélyben, hallottam a filmben is elhangzó mondatokat. Valóban ilyenek a mondatszerkezetek.
A második alcsoport is pontos és kifejezetten vicces. Aki sosem járt Erdélyben, annak van egy elképzelés az agyában, fülében, amiről azt gondolja: így beszélnek az erdélyiek. Ez pedig egyáltalán nem egyezik a valósággal. Sem a szavak, sem a hangsúlyok. Ezzel válik igazán viccessé, mikor például István kedveskedik a lelőtt szarvast megköszönő helybeliekkel.
Fontos lenne beszélni a fényképezésről. Győri Márk képei az első 20 percben elvarázsolja a nézőt, utána pedig fokozatosan zavaróvá válik. Sajnos nem tud megújulni, és a jó ötleteket pedig hamar ellövi, nem marad patronja. A kézikamera pedig megint a rosszabbik oldalát mutatja: nem csak a folyamatos dramaturgiai fordulatoktól lesz hányingerünk, hanem a sokszor indokolatlanul használt rázkódástól is.
kultúrsznobizmus: vegyük már észre, hogy Árpa Attila nem színész! Tehát ne használjuk színészként, mert fájdalmat okoz őt nézni.