Bright Star

Fényes csillag
r.: Jane Campion (2009)

Ez az a film, ami a legjobban magára húzza főszereplőjének jellegzetességeit.
Ez az a film, ami bebizonyítja, hogy az igazán nagy zseniket nem érdemes és nem lehet utánozni.

John Keats-re sok jelzőt lehetne mondani, de talán egyik sem talál rá annyira, mint „a szépség költője”. Ez a fiatal fiú mindenben a szépet kereste és mindenben meg is találta. Talán nincs még egy olyan vers, mint az Óda egy csalogányhoz, ami, mikor olvasod, olyan végtelen, nyugodt óceánná változtat belül, amin egy hajó évekig állhatna, nem érné szél.

A szépség igazság, az igazság szépség, ez minden, amit tudtok e földön és amit kell tudnotok.

A magyar irodalomból Radnótit nevezném Keats „megfelelőjének”. Ő volt az, aki az apróságokat kereste, a természetben kereste a válaszokat:

A réten hosszúszárú fűre száll egy bogár. A fűszál meghajlik, a bogár kis híja lepottyan. Egy lábon lóg, majd föltornázza magát és csodálatos ügyességgel egyensúlyt teremt. Valami dolga van. S ti a gépeket szemlélitek elérzékenyülten, – marhák! (Napló, 1941.05.22.)

Ezt azzal ki kell egészítenem, hogy saját korában elfoglalt helyét, privát- és utóéletét tekintve azonban sokkal inkább Tóth Árpáddal mutat hasonlóságot. Nem véletlen, hogy a legjobb Keats-fordítások az ő tollából származnak (Óda egy görög vázához).

60936d3807d5cca9c3087fe56bcc4b6c

De mégis, hová tűnt John Keats?!
A Fényes csillag képes arra, hogy egy Keats-verssé váljon. Lassan halad, szinte mindenre kitér, amit pedig látókörébe vonz, arról jelzők teljes óceánját önti a hallgató fülébe. És csak az ember érzelmeire akar hatni, nem az intellektusra. És, mivel az érzelmekre nagyon hat, pár sor után előhívja és működésre bírja az elmét is. Pontosabban csak bírná – és itt hibázik a film: egy valódi Keats-vers képes ezt elérni, viszont Jane Campion nem John Keats, így nem képes arra, amitől Keats Keats, amitől ez a romantikus költő a világirodalom egyik leghatásosabb részese. Hiányzik a filmből valami. Illetve lehet is tudni pontosan, mi-kicsoda: John Keats.

S mégis: Ben Whishaw, mint John Keats tökéletes választás. Egy puha, egyszerre nőies és férfias karakter, akiről első pillantásra is lerí, hogy valódi művész. Számomra nem hozott új, meglepő színt a róla alkotott képbe, csupán árnyalta és megerősítette a kontúrokat ez a szerep. Whishaw mindig csodálatosan mélyről tudja megmutatni, ami a karakterben zajlik. Csak ránéz a partnerre – lehet akár Helen Mirren, akár Jim Broadbent – és mindent meglátsz benne. Persze, fenntart magának egy aprócska titkot – s ettől igazán csodálatos színész. Keats-nek rengeteg titka van. Erről nem is lenne érdemes beszélni egy filmben, csak felmutatni az X-eket, amik a helyet jelölik. Ha beszélni lehetne róla, ha konkrétan lehetne fogalmazni, nem lenne szükség a verseskötetekre. Nem lenne szükség Keats-re, Radnótira, Tóth Árpádra…

abbie cornish.jpg

Abbie Cornish

Fanny Browne (Abbie Cornish) egy kifejezetten ellenszenves, szépelgő, hátráltató karakter lett. Ez abból a szempontból zseniális fogása a rendező-forgatókönyvíró Jane Campionnak, hogy így külső szemlélőként látjuk, Keats mennyire mélyen beleszeret, ugyanakkor azt is látjuk, amit a költő-társ Charles Armitage Brown (Paul Schneider) folyamatosan mond és éreztet Keats-cel: ez a lány visszatartja a költőzsenit. Idézet Browntól: „Keats a képzeletében átváltoztatta Fanny-t, beleképzelte azt a szépséget, amit egész életében keresett.” Ezt Joanna Richardson, Keats egyik kutatója így egészíti ki: „Fanny jelentette a hidat, a kibékülést a valóság és a költészet szépsége között.”

paul-schneider

Paul Schneider

Paul Schneider Charles Brownja egyszerűen pillanatok alatt a szívünkbe lopja magát. A kötelezően majomkodó barát, aki nagyon ügyesen ellenpontozza a „magába bolygva, sáppadón” kóborló huszonéves fiút. Pofátlan és nem igazán tehetséges. De tudja magáról, és tudja azt is, hogy a kor egyik legnagyobb költőjének barátja. És értékeli. De „cserben hagyta John Keats-et”. Természesen ez nem igaz – hiszen ha elkíséri Rómába, attól a költő ugyanúgy meghal, mint ha Fanny kíséri el. Kettejük között a különbség abban a jelenetben csúcsosodik és kap tökéletesen körülrajzolható formát, amiben Fanny felrója Brownnak, miért nem kísérte el Johnt. Brown ekkor nyílik fel és mutatja meg magát. Csak itt derül ki, hogy mind a ketten valóban mennyire szerették a költőt, de teljesen máshogy. Nem csak azért, mert nő és férfi – más viszony, hanem Fanny végig próbál mutatni valami valódi szépet, valami „költészetet”, de nincs érzéke a vershez, ahogy ezt ő is tudja, azonban Brown jó költő, de képes felismerni a valódi nagyságot. És ez a két ember folyamatosan csak harcol a zseniért, a figyelméért, de egyikük sincs igazán jelen az életében, így akkor sem, mikor meghal. Fanny és Brown ebben az értelemben egymás kiegészítései.

Brown és Keats.jpg

7érdemes előtte a fontosabb verseket elolvasni (többek közt a Fanny-nak szólókat), úgy sokkal többet ad a film is


poem-time
: a filmben a következő versekből hangzanak el részletek: Óda egy csalogányhoz, Endümión, Ha félsz fog el…, Szent Ágnes-este, Fényes csillag és La Belle Dame Sans Merci

snobbishness-time: hallgassuk meg a leggyönyörűbb hangú színész előadásában az Irodalom egyik leggyönyörűbb versét (itt olvashatod közben magyarul)

Mit szólsz hozzá?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s