The Haunting of Bly Manor

„A gonosz létezik, megkísért minket, de nem kényszeríthet semmire – ez a szabad akarat, amit a démonok sem vehetnek el az embertől.”

A horror és a thriller gyakorlatilag egy kétpetéjű ikerpár. Szinte szabálynak tekinthetjük, hogy a jó horrorban nagyon komolyak a thriller-jegyek, és a nyomasztóan erős thriller a horrorral is ügyesen bánik. Erre eddig a legjobb példa Roman Polanski volt, aki mindkét zsánerben maradandót alkotott – de mégis, legtökéletesebben az Iszonyatban ért össze ez a két rokon műfaj.

Mostantól azonban van egy-egy évadnyi sorozat felmutatható példának, amik közül az első inkább a horror, míg a második a thriller felé billen, de a másik zsánert is kellő komolysággal veszik.

A The Hunting of Bly Manor, bár sem történetben, sem helyszínben, sem karakterekben nem követi, de mégis tekinthető a Netflix 2018-as nagy durranása, a The Hunting of Hill House második évadának. Nem csak a cím hasonló, de maga a világ is. Egy ódon ház, ahol szellemek járkálnak, ártó vagy óvó szándékkal, a házban élőkre különös hatással vannak a falak közt, megbúvó erők.

Míg a Hill House-ban egy család esik szét, a Bly Manor a másik oldalról közelít: itt idegenek kerülnek össze egy nagy házba, egy hatalmas angliai birtokon. Egy amerikából érkező lány, Dani Clayton, au pairnek áll itt, vigyáz a két gyermekre, akik két éve vesztették el a szüleiket, és egy éve a nagyon kedves és szeretett Rebecca Jesselt (Tahirah Sharif), az előző au pairt.

Hamar kiderül, hogy Dani Claytonnal (Victoria Pedretti) egy szellem is érkezik az udvarházba, akit a tükrökben lát, ahogy a háta mögött áll, furán izzó szemekkel. Ms. Clayton láthatóan már-már teljesen hozzá van szokva, mint ahogy ahhoz is, hogy letakarja a tükröket.

Mike Flanagan a sorozatcsalád kitalálója erre a történetre összeszedte a Hill House gárdájának nagy részét. Újra láthatjuk Henry Thomast, Oliver Jackson-Cohent, Kate Siegelt, a már említett Victoria Pedrettit.

Színészi munka szempontjából a Bly Manor erősebb, mint a nagy testvére, személyes kedvencem a nagyon mély karaktert felmutató, de azt ügyesen titokban tartó Amelia Eve, mint Jamie, a kertész, akinek múltjáról szinte semmit nem tudunk meg. Ő már-már csak Dani Clayton karakterében értelmezhető, miközben nagyon sok titok és tapasztalat csillog a szemeiben.

Henry Thomas második karakterében (bővebben kifejtve spoiler lenne) az egyik legijesztőbb rémálmunkat láthatjuk, aki az emberiség kezdete óta kisért minket és nem hagy nyugodni. Thomas pedig teljes nyugalommal és nagy erővel kelti életre ezt a lényt.

Muszáj kiemelni a két gyereket, Miles-t és Florát, azaz Benjamin Evan Ainsworth-t és Amelie Bea Smith-t, akik hátborzongatóan tudnak váltogatni a karakterek között. Főleg Ainsworth nagyszerű, akiben (nem csak külső miatt, hanem a tehetsége alapján is) egy fiatal Nicholas Hoult tűnik fel.

Ez a sorozat nem perfectly splendid, de nem is perfectly dreadful. Inkább csak egy nagy adag feladat. Felejtsük el a Hill House horrorisztikus és ijesztő világát, nagy ívű időkezelését. Sok minden csak az utolsó két részben nyert értelmet, emiatt fontos, hogy türelemmel nézzük az epizódokat, és fogadjuk el, hogy a Bly-udvarház nem olyan pörgős, mint a Hill-ház. Itt minden sokkal inkább belül történik.

A Bly Manor sokkal inkább az elme belső működéséről és annak zavarairól szól, a kötődésről, akaratról és birtoklásról. De legfőképpen az emlékezésről, ami leláncolja az embert – még akkor is, ha nem emlékszik, hogy mire kéne emlékezzen.
Az álomugrásokkal egy nagyon érdekes ajánlatot vázoltak fel a halál utáni életre, és a szellemek működésére.

Nagyon nyomasztó atmoszférát kapunk, de ezt nem az ijesztgetéssel éri el. Nem a jumpscare-re koncentrálnak az alkotók – alig 2-3 van a 9 órányi sorozatban, de még azok sem azok az igazi jumpscare-ek. Szerencsére. A horrornak ennél jóval magasabb minőségét képviseli a Haunting sorozatcsalád.

Sokkal inkább azzal nyomaszt, amire a Hill House-ban a szerkezet miatt nem volt lehetőség, hogy 7 epizódon át a birtokon vagyunk. A ház, a kápolna és a tó háromszögébe ragadunk, és innen nincs kijárás. Ha néha el is hagyja valaki a birtokot, az is visszasiet, mert rosszat álmodott, vagy inkább otthagyja az anyja temetését, hogy lássa a nőt, akibe szerelmes, de akivel sosem lehet együtt. Spoiler.

Ami a Hill House-ban olyan frenetikusan erősre sikerült és hátborzongatóan jól működött, miszerint nagyon kis cseppekben adagolta a házban történt dolgokkal kapcsolatban az információt, az a Bly Manorban nem jól sül el. Itt is vannak egész epizódok, amik a szereplők múltját hivatottak bemutatni, de a Hill House-zal ellentétben itt nem sikerült olyan erősre a karakter felhozatal. Míg ott a testvérek együttes és önálló történetei is arcul csapnak, itt nagyon sokáig nem tudunk meg semmit sem a házról, sem a benne járókról, de az egyéni történetek sem kárpótolják annyira a nézőt.

Ez alól kivétel Hannah Grose (T’Nia Miller) története, ami nagyon izgalmas és jótékony ködbe burkolja a néző értelmét és felfogását a sorozat addig bemutatott világáról.

Nem működik igazán Flora babaháza sem, hiszen egy nagyon erős exponálás után, szinte semmit nem tudunk meg róla. Nem derül ki, hogyan működik, de még csak az sem, hogy a babákat pakolászó arctalan kisfiú miért csinálja ezt. Hiszen ő is egy „elhalványult” lény, aki nem emlékszik az életére. A Bly-udvarház kicsinyített mása így csak egy szép, de felesleges motívum marad.

A 8. részen kívül a narráció inkább zavaró, inkább elvesz a sorozatból, mint bármi pluszt jelentene. Nem hangzik el semmi olyan a narrátortól, ami ne derülne ki a színészek játékából, vagy ad absurdum a kimondott mondatokból. Zavaró, ugyanis elvesz a felépített hangulatból, és nem ad cserébe mást.

Sajnos a Bly Manor a lezárásban sem mutat fel olyan erényeket, mint elődje: az utolsó epizód végére visszatérő keret kizökkentett a történetből, mert addigra bőven elfelejtettem, hogy az első rész hogyan is kezdődött. Ebből a megdöbbenésből épphogy csak felocsúdtam, nem kellett volna, mert agresszívan magyarázta meg, miért kellett ez a keretezés. Az utolsó epizód amúgy is egy túlnyújtása a történetnek, ezt csak megfejeli a nyilvánvalóra való rámutatás.

Akkor lett volna jobb a vonalvezetés, ha a jelen időt kihagyják, és a 8. epizódot kissé átszerkesztve, a végére megkapjuk a feloldást. Igen, ha egyáltalán lett volna benne feloldás. Nem csak attól lesz nyomatékos egy thriller lezárása, hogy nem oldozza fel a szereplőket, hanem ha magukkal is visznek valamit (valami nem fatálisat) az eseményekből.

Erről ennyit spoilerek nélkül.

sokáig szépen úszik a vízen, végül meglékeli magát és lesüllyed a tó fenekére

The Haunting of Bly Manor” bejegyzéshez egy hozzászólás

Mit szólsz hozzá?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s