The Queen’s Gambit

Egyszerűen vannak olyan filmek / sorozatok, amiket bár nagyon szeretnénk szeretni, mégsem sikerül. Van, hogy ez a néző hibája, de van, mikor egyszerűen a készítők nem hagyják a nézőnek. A Netflix sorozata, a The Queen’s Gambit ilyen.

Kíváncsian ültem neki az első epizódnak. A trailer alapján egy nagyon érdekes ötletet vetett fel a sorozat: hogyan lehet izgalmasan filmre vinni a sakkot – azt a sportot, ami a legkevésbé tud izgalmas lenni a megfigyelőnek, ami a legnehezebben tehető feszültté filmen és amihez talán a legkevesebben értenek annyira, hogy átlássák, mi történik a táblán.

A történet

Beth Harmon édesanyja autóbalesetben meghal, Beth árvaházba kerül, ahol a karbantartó megtanítja sakkozni. A lány a játék és a nyugtatók szerelmese lesz. Beth-ből a világ egyik legjobb játékosa lesz, de nemezisét, Vaszilij Borgovot, a szovjetek csodáját sokáig nem tudja legyőzni.

A forgatókönyv

Sajnos itt vannak a legnagyobb hibák. Sőt, talán ez a sorozat egyetlen hátulütője. Viszont ez annyira gyenge láncszem, hogy nem engedte, hogy megszeressem a sorozatot, pedig nagyon akartam. Az első részekben elhangzik, hogy nem fogják komolyan venni Beth-t a sakkjátékosok, mert nő. És ez ennyi is volt. Semmi megkülönböztetés nincs, semmi lenézés. Sőt, inkább csak csodálat van körülötte minden ellenfél részéről. És ez nem is lenne baj, nem kell mindig rámenni erre. Azonban az, hogy a kötelező p.c.-s kört lefutotta a könyv ezzel az egy mondattal, az nagyon bosszantó. Ki lehetett volna hagyni, és nem kellett volna görcsösen beleerőltetni ezt a ma oly népszerű és nézőcsalogató kötelező gondolatot, ha utána nem kezdtek semmit a készítők ezzel a problémával.

A másik nagy gond, hogy Amerika megint bizonyságot tett arról, hogy mennyire nem ismeri, és főként nem érti a Szovjetuniót. Ezzel addig nincs is gond, amíg nem akarnak mindent amerikanizálni. Én életkoromból adódóan sem tudom, milyen lehetett a ‘60-as években élni – főleg Moszkvában, a rendszer szívében. De abban tökéletesen biztos vagyok, hogy:

  • nem lehetett hatalmas tömegben állni egy helyen
  • nem lehetett a szovjet sakkhős ellenében egy amerikainak drukkolni
  • nem érdekelte egész Moszkvát egy sakkverseny
  • a moszkvai téren sakkozó bácsik nem rajongtak ilyen elevenen azért, aki épp tegnap győzte le a szovjet nagymestert – ha egyáltalán tudtak is róla
  • (az amerikai külügy) nem engedte az amerikai hőst egyedül sétálgatni Moszkvában

Ráadásul Jolene (Moses Ingram) visszahozatala teljesen felesleges, nem ad semmit a történethez, csak még inkább p.c. irányba tereli azt. Egy árvaházban felnövő fekete lány a ‘60-as évek Amerikájában nagyon-nagyon-nagy valószínűséggel nem kerülhetett jogi pályára. Mert egyszerűen nem volt rá lehetősége. Ha elképzeled, hogy kimarad az összes jelenete a 7. epizódból: semmit nem veszít a sorozat.

Ugyanígy fölöslegesnek érződik az epizódról-epizódra való információcsöpögtetés Beth családjával kapcsolatban. Nem ad újat, nem ad mást, csak azt amit tudtunk az első pillanatokban is. Harmon sem igazán reagál rá, legfeljebb pár perc erejéig ráfeszül, hogy anyja őrületét örökölte, azonban ez sem megy tovább a karakterben, nem fejlődik sehova.

Színészi játék

Beth Harmont Anya Taylor-Joy alakítja, csodálatosan – az első 3 részben. Azután már nem fantasztikus, csak egyszerűen jó. Nem fejlődik a karaktere. A 13 éves kislány pontosan úgy viselkedik, mint a felnőtt Harmon. Azt azonban le kell írnom, hogy azt hiszem, sosem láttam olyat, hogy egy 23 éves színésznő ennyire pontosan és „nézőátverősen‟ alakítson egy 13 éves lányt. Ez a sorozat legnagyobb értékei közé tartozik.

Thomas Brodie-Sangster, mint a szintén nagyszerű sakkozó, Benny Watts, nagyon hiteltelen. Sangster egy kölyökképű fiú maradt, aki bár néhány jelenetében nagyon szép mélységeit mutatja meg a karakternek, de sajnos mosolyra húzódik a szám, mikor egy cowboy-kalapos, hosszú bőrkabátos férfiként akarják eladni. Olyan, mintha egy kisfiú felvette volna az apukája ruháit és bajszot rajzolt volna magának édesanyja szemceruzájával. Ez így izgalmas karakteralap lett volna, de a sorozat nem kezdett ezzel semmit – pontosabban nem ebbe az irányba indult el Watts karakterével. Ez nem Sangster hibája. Ez egy szereposztási baklövés. Ben Whishaw például egy jobb választás lett volna.

Harry Melling azon kevesek közé tartozik, akik nagyon erős színésszé forrták ki magukat. Az Úr sötét anyagaiban csupán kis epizódszerepe van, de már ott is látszik, hogy erős jelenléte van. Ezt pedig itt (a nagyobb ívű szerep miatt is) még jobban bizonyítja: Harry Beltik, a megyei bajnok tudja magáról, hogy jó játékos, épp ezért érkezik késve Harmonnal való játszmájáról. Aztán meglepődik. És ő szinte az egyetlen, aki emberi vonásokat mutat a sorozatban – tekintve a Harmonnal való későbbi viszonyát.

A látvány

Egy Netflixes sorozat, ami a ‘60-as évek Amerikájába repít – ez a mondat egyvalamire erős garanciát ad: a látvány tökéletes lesz. És ez a Vezércselben így is van. Elképesztő odafigyeléssel, ízléssel és eleganciával varázsolja a képernyőre a világot. Végre egy törétnet, ahol a főszereplőt jelmez szinten nem úgy mutatják be, mint a világ legpazarlóbb, leggazdagabb és legfelszínesebb karakterét. Röviden: Beth több ruháját többször látjuk rajta. Nem akarja úgy eladni magát a látvány, hogy Harmon minden ruhát egyszer és csak egyszer hord.

nagyon erős megnyitással, közepesnél erősebb középjátékkal, majd lehanyatló és együgyű végjátékkal ad mattot saját magának

Mit szólsz hozzá?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s